Holdvilág

Van a fb-on ez a hülye funkció, hogy az ember kiírhatja a státuszaként kis smile-val, hogy hogyan érzi magát. Sokat kellene fizetni, hogy használjam, de kétségtelen, hogy most (is) szeretettnek érzem magam.

Elég csak ránéznem a szekrénysor hátuljára, amit fényképekkel dekoráltam ki. Huszonhárom kép az elmúlt három évből. Államvizsga, diplomaosztó, baráti sörözés, házibuli, szilveszter, farsang, barátok, család. Az egyik képen Tepi van, a kis Hercegnőt tartja a kezében, aki akkor kábé akkora lehetett, mint egy vekni kenyér. Mosolyog a kamerába, mint a világ legboldogabb embere, kezében a gyerekkel, mintha ez lenne a legtermészetesebb, legodavalóbb helyzet.

És én hozzámegyek ehhez a nagyon csodálatos emberhez.

Már egy ideje nem emlegettem a megpályázott állásokat. A gyakornoki pozícióra nem vettek fel különböző okok miatt, de egyáltalán nem azért mert ne tartottak volna elég felkészültnek. Egyszerűen így alakult, ott vannak náluk az adataim, ha akad valami, felhívnak.

A másik, teljes állással még futottam pár kört. Az első, szakmai interjút követően még volt további három kör. Egy felsővezetővel, aztán egy pszichológiai teszt (ennyi fényezést életemben nem olvastam még magamon egyetlen papírra sűrítve), végül egy újabb interjú a korábbi felsővezető és az ügyvezető igazgató társaságában. Jó sok utazgatás, jó sok izgulás, jó hosszú idő. És a "jó" rész ebben ki is merül. Tegnap felhívtak és közölték, hogy bár csak egy hajszállal, de lecsúsztam a pozícióról.

A teljesen nyilvánvaló csalódottságon túl a legszarabb rész kétségtelenül beszámolni a dologról azoknak, akik úgy bíztak benne (arról nem is beszélve, hogy a szomszédaink alig várják, hogy végre elhúzzunk innen és lecsaphassanak a lakásunkra...).

Evvan.