Megkaptam az olyan rég vágyott saját asztalt, de már nem érzem a felszabadító erejét, mert már tudom, hogy ez a közösség nem fogad be engem. J az egyetlen (nem a Men in Black-ből sajnos :D ), aki legalább korrekten viselkedik. Mindenesetre most ülök itt hátul. Most épp egyedül, de van két szobatársam. Nyilván olyanok, akik szarba se néznek.
Egyébként sajnálom most ezt az új asztalt, mert már épp kezdett nagyon jó lenni a gyakornok srácokkal. Velük lehet beszélgetni, nevetni, és épp ma akartunk elkezdeni közösen tanulni. Kicsit hülye helyzet, hogy eddig itt sírtam egy asztalért, most meg nem kell. Mert a társaság kell. Mert az érzés kell, hogy befogadnak. Ami ugyebár nincs.
Szóval számolom a napokat. Még 118.