Furcsa, hogy a jelenlegi főnököm attól féltett, hogy összetör engem az a másik munkahely a maga szigorú, szervezett, álságos hierarchiájával. Eszébe sem jutott, hogy engem ez a tizenkét ember tör össze azzal, hogy nem fogadnak be, hogy nem akarnak közeledni, hogy nem értik a helyemet a rendszerben. Mint ahogy magam sem értem. Talán azért, mivel nincs is. Csak lógok a levegőben ilyen kvázigyakornokként. Nincs asztalom, nincs barátom. Itt egy olyan közösség, akik nem csak munkatársak. Együtt töltik az időt a kötelező nyolc órán kívül is. Mindenkinek megvan a maga helye, szerepe a csoportban. És én nem találom az enyémet, és ők nem találnak nekem helyet.
Ez nem az első munkahelyem, de valahogy mégis az. És nem megy a beilleszkedés. Furcsa lenne azt mondani, hogy abban a 12 másik emberben van a hiba és csak én vagyok a jó, a meg nem értett. De lelkem rajta, én tényleg megpróbáltam. Talán tényleg az a probléma, hogy nem lett letisztázva, hogy hova sorolódok a ranglétrán. Talán a helyüket féltik. Talán egyszerűen csak nem passzolunk.
Nem tudom, hogyan tovább. Érvek és ellenérvek sorakoznak halomra.
Nagyon tetszik maga a munka, szeretem a feladataimat. Izgalmas dolgokat csinálhatok, amikhez egyre jobban értek, és amik társadalmilag is hasznosak. Talán ha kibírnám még egy kicsit, ha végre rendes állásba felvennének, akkor megváltoznának a dolgok. Végre lenne helyem. De valahogy nem nagyon hiszek ebben. Szerintem ez már lefutott meccs, és vagy egyáltalán nem fog már változni a felém való viszonyuk, vagy csak nagyon-nagyon lassan. Én meg közben szépen elsorvadok.
Ez egy jó állás lenne egyébként. Tisztességes fizetéssel, normális egzisztenciával, relatíve rugalmas munkaidővel, fejlődési lehetőséggel. Jó referencia lenne akkor is, ha elmegyek innen.
Lehet, hogy össze kellene szorítanom a fogaimat és kibírni. Nem a világ, ha az emberhez nem szólnak hozzá egész nap. Ha nem hívják el ebédelni, miközben mindenki megy. Ha hátat fordítanak neki, mikor mindenki körben beszélget. Ha összesúgnak mögötte. Ha egész nap külön ül, és ezért minden lényeges közösségépítő dologról lemarad. Ha a szakmai dolgokba se vonják be igazán (mert abból is baráti összeröffenéseket csinálnak).
Sajnos annyira nem értek ehhez a területhez, hogy segítség, útmutatás és tanítás, vagy egyszerűen csak a megmutatott szakmai lehetőségek nélkül boldoguljak. Sajnos ahhoz sem vagyok elég kvalifikált, hogy könnyen találjak más hasonló pozíciót. Arról nem is beszélve, hogy mennyire belterjes és kicsiny ez a szakma itthon.
És mindez eltörpül amellett, hogy én akarom, hogy kedveljenek. Én részese akarok lenni a csapatnak. Én így, kiközösítve nem tudok létezni. Nekem ez fáj. És feszültségeket szül bennem, amiktől nem tudok elvonatkoztatni akkor sem, ha kilépek innen délután ötkor. Egyszerűen nem megy.
Hogy mit fogok csinálni? Felmondom az állást, ami lehetőséget teremtene arra, hogy nyugodtan léphessünk egyről a kettőre. Hogy családunk lehessen, ha szeretnénk. Hogy egyszer talán majd legyen egy saját lakásunk.
Úgy érzem, hiába tanulok gyorsan, hiába értek bizonyos dolgokhoz, mégis alulkvalifikákt vagyok. Úgy döntöttem, tanulni fogok újra. Pedig én igazán nem akartam az a diplomahalmozó lenni. A phd után eszem ágába se volt újra az egyetem közelébe menni. De kell a tudás, a nyomás, hogy tanuljak. Az autodidakta módszer nekem valahogy sose ment olyan jól. Jövő szeptembertől újra egyetemista leszek.
Hogy ez mivel jár? Jóval kevesebb szabadidőm lesz. Valószínűleg olyan munkát kell végeznem, ami nem isnpirál, ami elfáraszt, ami nem lesz könnyű. A tanulás nagyon sokba fog kerülni, úgyhogy nem lesz spórolt pénzünk. Biztosan nem fogunk tudni családot alapítani, hiszen egy fizetésből nem lehet finanszírozni a tanulást és a gyereket is. Ha ezen a munkahelyen rossz benyomást hagyok magam után, akkor jó eséllyel ásom el magam máshol is már előre.
Nem tudom, mi legyen. Egyik percben győzködöm magam, hogy ki lehet ezt bírni, másnak is megy, nekem is menni fog. Aztán amikor a gombóc a torkomban és a görcs a gyomromban már nagyon szorít, akkor azt mondogatom, hogy muszáj az elvárásokkal szembe mennem, mert különben elsorvadok.
És csak pörögnek az érvek körbe, körbe...