Keleti régióban, hiába nagyváros, hiába mondják a pesti rokonok, hogy milyen lendületesen fejlődik, hiába van itt egyetem meg kettes villamos, mégsem terem halomba a munka. Ha az ember úgy dönt, hogy szeretne a végzettségét kihasználva elhelyezkedni, akkor meg pláne beszűkülnek a lehetőségek. És lehet a multikat ostorozni, de ha nem lenne itt ez a néhány multicég, akkor nagy bajban lennének a frissen végzett hallgatók (is). Tulajdonképpen, ha egyetemet végeztél, akkor három fő lehetőséged van: vagy megpróbálsz az egyetem közelében maradni, vagy elmégy egy multihoz, vagy itthagyod a várost.
Az egyetem közelében maradni egyáltalán nem könnyű, hosszú távon csak nagyon keveseknek adatik meg. Én itt maradtam, ameddig csak lehetett. Najó, majdnem addig. De már nincs maradásom.
Multihoz sem szeretnék menni, mert a diplomám és a nyelvtudásom maximum a call centert vagy valami ahhoz nagyon hasonló pozíciót tenne lehetővé, de azt hiszem, az nem lenne nekem való. Mondanom sem kell, hogy a végzettségemmel meg köszönő viszonyba se lenne.
Marad tehát az elmenés nyugat felé, a fővárosba. Tepi szerint olyan ez, mint mikor egy halom ember felkerekedett és nekivágott a vadnyugatnak. Bár fogalmuk se volt, hogy ott mi várja őket, de abban biztosak voltak, hogy ott, ahol éppen vannak nincs maradásuk, nincs elég jó lehetőségük. Pontosan így vagyunk ezzel mi is. Lehet, hogy nem ez lesz a végállomásunk, de az első lépés az úton.
Megyünk és szerencsét próbálunk. Mint a szegényember legkisebb fia, aki nyakába vette a tarisznyáját benne a hamuba sült pogácsával és nekivágott az útnak. Mi is megyünk. Én gyakornoknak, Tepi interjúra kedden, elköltözünk májusban.