Mikor még fiatalok voltunk és bohók, akkor nem csináltunk olyan nagy ügyet abból, ha nem jártunk senkivel. Persze lehetett mindig epekedni valaki potenciális után, lehetett kicsit siránkozni, hogy milyen jó lenne, de alapvetően az volt a lényeg, hogy eljártunk, ismerkedtünk és találtunk időnként valakit, akivel párosan szép.
De mostmár öregek vagyunk és bohémek. Nem szeretünk már annyira hajnalig táncolni, nem vagyunk már olyan fesztelenek és nincs már annyi terünk sem ismerkedni - legalábbis sokszor érezzük így. És van, amelyikünk párosan él, és vannak, akik páratlanul. És ezek az állapotok továbbra is rejtenek magukban nem kevés esetlegességet. Sokszor még akkor is, ha a nagy esküvő-hullám részesei lesznek az emberek.
És mindezen esetlegesség ellenére a párosan és a páratlanul élők is gyakran szemlélik úgy az állapotukat, mintha ez már sose változna, változhatna meg. És egyik oldalról sem túl jó szemlélet ez.
Én csak állok itt, ebben a nehéz évben, mikor nagyon sokat kell dolgozni, és tehetetlenül szemlélem az általam nagyon szeretett személyek szenvedését. A szomorúságuk oka a magányuk, az érzésük, hogy ők már sosem találhatnak társra. És hiába mondom a biztató szavakat, én minden este hazamegyek abba a pici lakásba, ahol engem várnak. És már én is a bűntudatot érzem, hogy nekem van valakim. Mit mondhatnék nekik, hogy egy kicsit kevésbé legyenek elkeseredettek? Valahogy mindig az lesz a válaszok vége, hogy hiába, örüljek inkább annak, hogy nem vagyok egyedül.
És én örülök, hogy nem vagyok egyedül. Bárcsak ők is megtalálhatnák a békéjüket.