Néha igenis szükség van egy kis terápiás olvasásra. Valami olyan könyvre, aminél nem kell figyelned arra, hogy mennyire koherens a szöveg, hogy észrevetted-e az intertextuális utalásokat, felfedezted-e a rejtett gyöngyszemeket. Mikor az ember feje már zsong a kafkai párhuzamoktól, a szövegek egymásra hatásától, a fliozófiai felvetésektől és úgy általában az egész élettől, na akkor kell valami, ami kikapcsol. Valami olyan könyv, ami nem csinál mást, csak leköti minden idegszáladat, megnevettet, és nem engedi, hogy másra figyelj. Igenis szűnjön meg a világ! Legyen ez a cél! Tudjon lenni ez is a cél!
Engem a zene pl. csak akkor tud kikapcsolni, ha elég hangosan hallgatom. Kiccsalád mellett ez nem is olyan egyszerű, szóval marad az olvasás. (Sajna-bajna nem játszok semmilyen hangszeren, úgyh annak terápiás hatásairól nem nyilatkozhatom.) Viszont egy jó könyv mindig kerül a kezem ügyébe, ha már végképp a béka segge alatt vagyok. Félreértés ne essék, nem minden jó könyv terápiás is egyben. Ottlik pl. engem nem tud kizárni a világból - pedig nagyon is jó könyv az Iskola a határon. Jó együtt lélegezni a szereplőkkel és a szöveggel, hogy mindenféle egyéb összefüggéseket is felfedezzünk azon túl, hogy megszeretjük Bébét, Medvét meg Szeredyt.
Mondjak olyan könyvet, ami terápiás? Meg sem kéne lepődni rajta, hogy ponyva. De nagyon utálom ezt a kategorizálást. Egyszer, ha nagy leszek, majd megfejtem, hogy mitől jó egy könyv. Addig csak élvezem. Néha tanulok róla. Inkább olvasom őket. Ha olyanom van, akkor meg írok róluk. Ennyi. De elkalandoztam. Nesze neked szabad aszociációk jegyzéke! :P
Szóval a könyv címe, amivel most épp nyugtatom a nyugtalan lelkem: Obszidián pillangó. Keress rá (tudod, gugli a mi barátunk), ha érdekel. Talán majd írok róla valami ismertető félét is - de mindigis haszontalan dolognak tartottam olyan emberek győzködését, akik eleve előítéletekkel mennek neki egy ismertetőnek. Szóval legyen elég most annyi, hogy nekem segít. Segít abban, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy a jövőheti teljesítményemen múlik a diplomám, hogy beteg vagyok a fasz se tudja mennyire, és hogy már mindenki unja a rinyálásomat (énis). Egyszerűen csak lapozok és megszűnök. És megszűnnek a problémák is. És mikor mégis becsukom a könyvet, mert hazajött kiccsalád és én hivatalosan piszkosul tanulok és azért nem megyek melózni, akkor is ottmarad a megnyugtató érzés: van még olyan téridő, ahol nem létezem, és nem léteznek a bajaim sem...