A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.